A községi önkormányzatok esetében magassági és nagyságrendi kvóta alkalmazása erősen vitatható. A magassági kvótát a községek kezelésében álló épületek eltérő energetikai igényei miatt vezették be – vagyis arra hivatkozva, hogy a magasabban fekvő területeken többet kell fűteni. Ez alapjaiban véve igaz, viszont nagyon leegyszerűsíti a problémát és igazságtalan is egyes községekre nézve. A község tengerszint feletti magassága ugyanis önmagában semmit nem árul el arról, hogy milyen földrajzi adottságokkal rendelkezik – hogy például egy szűk völgyben vagy egy sík fennsíkon található-e, pedig ezek a tényezők erősen hatnak a mikroklímára. Nem veszi figyelembe azt sem, hogy azonos magasságon a keleti országrészben hidegebb telek fordulnak elő, mint nyugaton (erősebb a kontinentális hatás), vagy éppen a hőmérsékleti inverzió hatását, aminek következtében a magasabban található levegő hőmérséklete magasabb, mint az alacsonyabban fekvőé (a hideg megreked egy völgyben). Maga a koefficiens azt sem veszi figyelembe, hogy hány és milyen alapterületű középületet fűt a község.
A magassági kvóta meghatározásánál indokként hozták fel még a téli útkarbantartást is, viszont ebben az esetben sem veszik figyelembe a község közúthálózatának hosszát (mint például a szomszédos Csehországban). A magassági szorzó ma már viszont az elmúlt évek során végbement műszaki és technológiai változások miatt is megkérdőjelezhető, ugyanis a jelenleg elérhető hőszigetelési és fűtési megoldások jelentősen csökkenthetik a község fűtési kiadásait. Emellett figyelmen kívül hagyja, hogy az alacsonyabban fekvő községeknek szintén megvannak a saját specifikus kiadásaik és igényeik, amelyekre nem kapnak ilyen jellegű többlet forrást.
Ki kell emelni, hogy hiányzik az ilyen nemű többletköltség számszerűsítése és arányosítása. Mindaddig, amíg a feltételezett különleges szükségletek meglétét kizárólag az adott község fekvésével határozzuk meg, az elosztási rendszer nem lehet objektív.
A nagyságrendi szorzó pedig a nagyvárosokat hozza előnyös helyzetbe. Olyan városok kapnak így többlettámogatást, amelyek saját gazdasági ereje és lehetőségei akár az ipar, akár a turizmus, akár egyéb gazdasági ágazatok terén ezt nem teszik indokolttá. Más országokban inkább fordított trendeket figyelhetünk meg: a nagyobb, erősebb egységek a szolidaritás elve jegyében támogatják a kisebb vagy gyengébb közigazgatási egységeket. Ezek az elvek működnek az Európai Unió, a gazdasági csoportosulások támogatási programjainak vagy más regionális támogatási programoknak a megvalósításakor is. A céljuk ugyanis a felzárkóztatás, a gazdasági centralizáció enyhítése, hogy egy-egy meghatározott gazdasági-közigazgatási egység jobban közelítsen az átlaghoz, ne legyenek túlságosan nagy különbségek.
Jelenleg a községi önkormányzatok között elosztásra kerülő adóbevétel majdnem felét, 45%-át pont ezek a szempontok és a beléjük épített szorzók határozzák meg, komoly egyenlőtlenségeket okozva összehasonlítható községek között.
Az adóelosztási rendszer módosításra szorul. Olyan módosításra, amely során legalább a két diszkriminatív hatású szorzóval meghatározott szempont kikerül a képletből. A két szorzó együtt több, mint 82 milliós „kárt” okozott a hátrányosan érintett községekben, amiből a magyarlakta községek „részesedése” 22 millió euró. Ennyivel több jutna beruházásokra, tatarozásra, vagy csak általában a működésre az adott községekben.
Elfogadhatatlan az is, hogy a fennálló finanszírozási rendszer következtében az elnéptelenedő és elöregedő községek egy lefelé tartó spirálba kerülnek. Látható, hogy a községfinanszírozás két legnagyobb eleme a község lakossága (ezt kétszer is figyelembe veszi), valamint a beiskolázott gyermekek száma. Azokban a régiókban, ahol erős az elvándorlás az ország gazdaságilag erősebb régiói irányába, a községeket így gyakorlatilag többszörösen sújtja a lakosság számának csökkenése: csökken a község lakossága (a képlet szerint ez kétszeresen számít), a beiskolázott gyermekek száma (elsősorban a fiatalok költöznek el), aminek következtében felborul a költségvetési egyensúly az óvodai és iskolai oktatás és nevelés költségei terén.
Egy igazságos rendszerben ilyen jellegű megkülönböztetés község és község között nem működhet; a rendszert úgy kell megváltoztatni, hogy az adóbevételek a községek mérete, illetve objektíven meghatározható, mérhető infrastrukturális igényei alapján kerüljenek elosztásra, és amelyben akár a magasabban, akár az alacsonyabban fekvő régiók különleges igényeit egy külön, erre szolgáló forrásból finanszírozzák és nem más községek bevételeinek átcsoportosításával, úgymond a közös kasszából.
A megoldási lehetőségek tekintetében nézetünk szerint kézenfekvő, hogy nem egy adónem, hanem az összes állami adóbevétel törvényileg meghatározott része kerülne az önkormányzatokhoz. Ilyen megoldásnál az egyes adók emelése nem csupán a kiadási oldalon, de a bevételeknél is megjelenne az önkormányzatnál és fordítva.
A rendszer átalakításának másik fontos eleme a hatályos elosztási képlet megváltoztatása. Az önkormányzatok finanszírozásában egy ember értékében nem lehet diszkriminatív módon eljárni, sem a tengerszint feletti magassági szorzó fenntartásával, sem azzal, hogy a kisebb települések támogassák a nagyobbakat. A megoldási lehetőségeknél nyilván lehetnek eltérő javaslatok, viszont garantálni kell az egy főre jutó támogatások összegét. Nézetünk szerint fontos, hogy az állandó lakhely intézménye mellé a meglévő lakóingatlanok számát, az önkormányzat fenntartása alatt álló épületek paramétereit, az infrastruktúrák jellemzőit és az oktatási intézmények rendszerét is figyelembe kell venni, de ezek a kérdések természetüknél fogva szakmai egyeztetést igényelnek.
